Máriahalom község földrajzi helyzete, képe

Máriahalom község (1936. június 30-ig Kirva) a Gerecse hegység keleti, dombsági részén fekszik. A 711 lakosú Komárom – Esztergom megyei (1923-ig Esztergom megyei) kisközség viharos története során több alkalommal is elveszítette önállóságát, melyet legutóbb a rendszerváltozás idején, 1990. január 1-én nyerte vissza újra.

Földrajzi környezetét löszborította dombsorok tagolják. A homokbánya, oligocén kori finom szemcsés homokjában fölhalmozott puhatestűek (elsősorban redőzött héjú csigák, pl. Potamides plicatius) tömegének köszönhetően országos hírű ősmaradvány-lelőhely. Az imitt-amott felszínre bukkanó miocén kori (12 millió év) durva mészkövet a somodori határ Kőbánya-dűlő (Steinbruch) kőbányájából fejtették és egykor a házak alapozásához használták. A felszínalkotó kőzet zömét ma pliocén-pleisztocéni (jégkorszaki) és jelenkori képződmények: agyagok, 20-30 m vastagon felhalmozott löszök képviselik. A legelők melletti sárgás agyaggödrök a vályogvetés helyei voltak, de a gangok és földes szobák sárgás masszája is innen származott.

Tájunk völgyhálózatának kialakulását a szerkezeti vonalak és az éghajlat változásai határozták meg. Községünk is egy ilyen kiszélesülő völgyben fekszik, amelynek fixpontján (171 m tszf.) a templom áll.

A térség vízhálózata gyér, a vízfolyásokat a Tátnál a Dunába ömlő Öreg-árok – hivatalosan Únyi-patak – gyűjti össze. Forrásaikat a felnőttektől a gyerekekig mindenki ismerte és vigyázta. A legbővizűbb a Török-kút rétegforrása volt. Az 1950-es években innen kívánták a falut jó ivóvízzel ellátni. A mindennapi ivóvizet a völgytalpakon már sekély mélységben, a magasabb részeken 15-20 m-en érték el. Főzéshez néhány lágyvizű közkút vizét hordták haza kannákban (500-1000 m-ről) a Zsellérsorról (Jókai u.) és a szomori úti Jóvíz-kútról.

Ma már csak kevés helyen található meg az erdőssztyeppi övbe tartozó növénytakaró, s a főleg tölgyből és cserből álló egykori községi erdő. Ez mára egyedül őrzi a község régi, Kirva nevét a térképen, Kirvai-erdő felirattal. A legelők jellemző vegetációi az árvalányhajas gyepek, melyek szép előfordulásával a Gyermelyi-hegyen találkozhatunk. Néhány itt fellelhető pázsitfű faj (pl. sikárfű) kemény gyökere a súroló kefék nyersanyagát adta. Ma a hegyet a főképp budapesti siklórepülők népesítik be. Az árokszéleket mindenütt fűzfabokrok kísérik, vesszőiket télen kosárkészítéshez használták fel.

Mezőgazdasági termelésünket a szárazföldi éghajlat (550 mm évi csapadék, 9 °C átlaghőmérséklet, nagy évi hőingás) és az aszályveszély határozza meg. Határunkban középkötött vályogtalajon folyt a földművelés, de sok helyen a nagy erózió miatt (70%-os) a sárgálló agyagos alapkőzet is a felszínre került.

 Ilyen természeti adottságok között kereste megélhetését a községünk környezetében letelepedő ember, körülbelül 5000 év óta.

Máriahalom panorámája

Településünk kialakulása és fejlődése a 19. századig

Ötezer év üzenete

       Környékünkön az újkőkor (Kr. e. 3400-ig) Homo sapiensének 11 kőeszközét találta meg az utókor. A bronzkor embere már földművelést folytatott és agyagedényeket használt. Bronzkori letelepedésre utalnak a Kolostor-hegyen ezekből megtalált edénytöredékek. E népeket a kelták követték, akik kb. 600 éven át éltek a Csabai-úti völgyben, amit számos edénytöredék jelez. Bár Augustus római császár legyőzte a keltákat, ám kultúrájuk tovább élt és keveredett a rómaival. Ennek köszönhetően jelenik meg a jellegzetes porcelánszerű terra sigillata[1]. A források szerint a mai falu térségében három helyen is volt római villa (egykori gazdasági központ). A régészeti feltárások lelőhelyeinek pontos elhelyezkedését a hátsó borítólap belső oldalán található térkép ábrázolja.

A 11-13. századi paticsdarabkák az élet egyszerű jeleit idézik az Árpád-korból. Szórványtelepülés nyomai négy helyen kerültek elő (pl. Landli, Csabai út). A Csabai-úti völgyben lehetett a 15-20 veremházból álló középkori jobbágyfalu központja, amit részben a helyi hagyomány is alátámaszt (id. Hauszknecht Antalné szül. Blitzner Ágnes, 1970). A tárgyi emlékekben már több száz éve létező településeket csak a 13. sz. második felétől említik az oklevelek.

A teljes anyag elérhető PDF formátumban.